12. Fejezet

Sziasztok! Megérkezett a legújabb fejezet, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését, véleményeket kíváncsian várom komment formájában, vagy akár a chaten is. Jelentkeztem egy versenyre, ahol ti is tudtok szavazni, ezért megkérnélek titeket, hogy tegyétek meg. Nagyon hálás lennék érte. :)

Szavazni itt!
***

Késésben

A kanapén ülök, felhúzott lábakkal, s a combomhoz támasztott jegyzeteimet futom át már vagy ezredjére, ennek ellenére még mindig úgy érzem, nem tudom elég pontosan a felolvasottakat. Tanulás, tanulás, tanulás. Egy hete folyamatosan mást sem csinálok, csak próbálok felkészülni a felmérésekre. A vizsgahét teljesen kikészít, s a közepén már úgy hiszem, sosem lesz vége, de amikor ránézek a faliórára el is könyvelem magamban ezt a tényt.

Anya kezd aggódni értem, nem tartja normálisnak, hogy el sem szakadok a füzetemtől. Még a közös ebédnél is a tányérom mellé helyezem. Apa és Anya gyanúsan sok időt töltenek együtt, de amikor rákérdezek, csak mosolyognak. Ha esetleg felhozom nekik az összeköltözést, azonnal lehurrognak, mert említésük szerint, így tökéletes, ahogy most van. Legyen, én nem szólok bele. Boldog vagyok mindaddig, míg ők tudják szeretni egymást, feltétel nélkül.  Néha csak ülök a puffon, s miközben szüneteltetem az agysejtjeimet, meglátom őket a konyhában. Ahogyan szerelmesen egymásra néznek, bájosan mosolyognak, amilyen hangnemben beszélnek egymással, ez egyszerűen boldoggá tesz, és én is mosolygok. Ez az egyetlen dolog, ami eltereli a gondolataimat Zaynről, aki egyre inkább csak próbál távolodni tőlem. Azonban a szemeiben még mindig látok valamit, ami tartja bennem a lelket, ami reményt ad.

Amikor elindulok - kicsit korábban, mint általában, de csak amiatt, hogy még legyen időm utoljára átfutni a dolgokat - a hét legfontosabb vizsgájára, gondosan elkészítek mindent, majd a táskámba pakolom, egyenként, többszörös átnézés után. Lehet, hogy ez a legnehezebb, de legalább lehetséges tankönyvet használni, amiben sok információ található, s ez az egyetlen, ami felvázolja az alapokat, így nem lenne tanácsos nélküle megjelenni.

Hamar felkapom a kabátomat, és a csizmámat, utána pedig kiviharzok a kellemesen meleg lakásból, a zord, fagyos télbe. Az úton a telefonomon pötyögök, amire az utóbbi pár napban rengeteg buli meghívás érkezett, de kénytelen vagyok elutasítani az összeset.

***

 - Francba, nekem rohannom kell – kiálltok fel hirtelen feszülten, mikor az órára pillantok. Zoe értetlenkedő tekintetét figyelmen kívül hagyva csapom be magam mögött a könyvtár ajtaját, s suhanok végig a folyosón, olyan gyorsasággal, amiről azt hiszem, máskor sosem vagyok képes.

A terembe érve mindenki rám emeli a tekintetét, én pedig helyet foglalok egy széken a középső sorban, és mosolygok, hogy hamarabb beértem, mint a tanár. Ez nálam ritkaság.

Idegesen nyúlok a könyvért, amit használhatok a vizsgát, valamint egy tollért, amikor észreveszem, hogy nincs nálam a táskám.

 - Mi a..? – fogdosom végig az összes zsebemet kétségbeesetten, de a telefonom sincs nálam. A könyvtárban hagytam a cuccaimat.

Tanácstalan tekintetemet végigvezetem az egész termen, kezem remeg az idegességtől. A dolgozatot semmiképp sem tudom sikeresen elvégezni a könyv nélkül. Hirtelen úgy érzem, hogy azt is elfelejtem, amit megtanultam. Felállok a székről, de abban a pillanatban belép a tanár, s int, hogy mindenki foglaljon helyet. Legszívesebben sikítanék, de egy szó nem jön ki a számon.

Amikor már biztos vagyok benne, hogy meg kell ismételnem a vizsgát következő félévben, s csak ülök a helyemen letörten, megjelenik előttem egy alak. Amint felnézek, észreveszem hollófekete haját, amely kócosan lóg mogyoróbarna szemébe, fekete inge kigombolva lezser hatást kelt, sötét farmerjével együtt. Ahogy végigsiet a lépcsőzetesen emelkedő termen, s lazán elém dobja a táskámat, le sem tudom venni róla a szemem, akárcsak a többi hallgató. A meglepettség kiül az arcomra, s ő észre is veszi ezt. Hálás tekintetemmel keresem az övét, de Zayn inkább kerülni próbálja, s miután megforgatja szemeit indul is ki a teremből. Szeretném neki megköszönni, hogy megmenti a vizsgámat, és ezzel együtt a félévemet, de hamar elsétál mellőlem, így lehetőségem sincs.

 - Mr. Malik itt egy vizsga folyik, legyen szíves elhagyni a termet és átfáradni a saját szakkabinjába. Köszönöm – mosolyog gúnyosan az előadó. Zayn arcán jól látható, hogy a legkevésbé sem találja viccesnek a tanár úr humorát, pár másodperc múlva pedig, egyetlen szó nélkül el is tűnik, egy hangos ajtócsattanás kíséretében.

Az óra további részén Zaynre megmentőmként gondolok. Eszembe jut a pillanat, mikor elém veti a táskámat, s szavak nélkül is annyira kedvesnek tűnik. Nem lenne kötelessége utánam hozni, sőt, sosem várnám el tőle, ő mégis megteszi, mert tudja jól, hogy a Dinamika vizsga az egyik legfontosabb. Leginkább attól vagyok megilletődve, hogy felismeri a táskámat. Boldogan veszem elő a könyvemet, s használom az írásbeli alatt.

Még mielőtt bemennék a könyvtárba Zoehoz, elindulok megkeresni Zaynt, hiszen meg kell köszönnöm neki, bármi is történik. Miután a büfében és az összes automatánál megnézem, összefutok vele a folyosón. Amint meglát, azonnal felgyorsítja a lépteit, s próbál úgy tenni, mintha észre sem venne, de nem hagyom elmenni, így a karja után nyúlok.

 - Zayn.. én csak szeretném megköszönni, hogy behoztad a táskámat. Minden fontos dolgom benne van, ezek nélkül nem sikerült volna megírni a vizsgát. Nem is tudom mit mondjak, nagyon hálás vagyok emiatt – mosolygok rá, de ő nem viszonozza ezt, sőt miután lenéz, a kezét kihúzza szorításomból. Szemei semmitmondóak, arca fáradt, szemei alatt hatalmas karikák húzódnak. Szemöldökét összevonja, s kínosan felnevet, miközben kezét tarkójára helyezi.

 - Ööö, Mrs Hills megfenyegetett, hogy vigyem utánad, mert gondolta szükséged lesz rá, ne láss többet a dologba – mosolyog folyamatosan, de egyre idegesítőbbé válik. A hirtelen felismerés végigfut arcomon és szégyenembe elvörösödöm, de úgy fest, nagyon jól szórakozik a félreértésen. Nagyon ciki helyzet. Hogy is gondolhattam, hogy számít neki a vizsgám? Egyáltalán, hogy ráismerne a táskámra, vagy hogy érdekli, mikor kerül vissza hozzám. Magabiztosságom már rég megtörik, mikor vele beszélek, ami többnyire sosem fordulna elő. Egy valami azonban nem hagy nyugodni. Pár másodpercig, csak állok ott, szótlanul, megalázva. Tenyeremet ökölbe szorítom testem mellett, és úgy gyűjtök bátorságot, hogy összefoglaljam gondolataimat, egyetlen kérdésbe.

 - Ki az a Mrs. Hills? – sütöm le a szemeimet.

 - Jah, a könyvtáros nő – néz rám üres tekintettel. Olyan érzés keríti hatalmába testem, amit még sosem tapasztaltam. Nem tudok mit tenni, sem mondani. Az utolsó reményszikra is elalszik. A reményszikra, amely kitartással ruház fel, egészen eddig a pillanatig.

 - Haggarty – motyogom magam elé, de Zayn nem érti, miről beszélek, így folytatom – A könyvtárost Mrs. Haggartynak hívják.

 - Rendben – zárja le a beszélgetést. Szemeimben könnyek gyülekeznek a kiszolgáltatott helyzet miatt, amiket képtelen vagyok visszatartani s földbe gyökeredzett lábakkal állok ott, mint egy óvodás, akit nem vittek ki a játszótérre alvás után. Zayn csak figyel, majd megindul felém elszántan. Kezét a fejemre helyezi, kihasználva a magasságát, és megszólal.

 - Ne bőgj már, olyan szánalmas… - mondja semlegesen, miközben sietősen körbenéz a folyosón. Valamiért nem érzem magam olyan távol tőle, mint túlnyomórész. Még hüppögök párat, de hamar abbahagyom a nevetséges zokogást. Soha életemben nem történt még velem ilyesmi, hogy elbőgtem magam mások előtt. Nem tudtom mit tesz velem, és hogyan csinálja. Először utánam hozza a táskámat, majd azt mondja kényszerítették, most meg ez.

 - Kapd be Malik! – mormolom halkan, ő pedig elneveti magát, majd hátat fordít, és egyedül hagy a folyosó halk morajaival.

Az eset után azonnal a könyvtárba indulok Zoehoz, letörten, közbe mégis boldogan. A boldogságom oka, hogy nem láttam azt a gyűlöletet a szemében, amit mostanában észreveszek, és ez haladás. Talán megtörik egyszer? Sosem vallanám be magamnak a teljes igazságot, de valójában mindennél jobban hiányoznak a veszekedéseink, a közös szócsatáink, a viccei, amivel bármikor képes megnevettetni, s az érintései, amik újra meg újra szikraként hatnak rám. És ekkor jövök rá, hogy nem csak ezek hiányoznak, hanem ő, saját maga is. Minden vele töltött perc, csak erősíti bennem a vágyat. Igyekszem tenni ellenük, de nem múlik el, csak erősödik. Őrülten hiányzik, nem tudom mi ez, de nem csillapodik. A kezem önkéntelenül is nyúlna felé, a lelkem ösztönösen hozzá kívánkozik. Minderre ebben a pillanatban jövök rá.

Zoe öleléssel köszönt, s miután beszélgetünk egy kicsit a napunkról, a vizsgákról, a viccekről, és Zaynről, hazamegy. Egy kicsit keresgélek a polcok között, s kiveszem a Kódolás elmélet tankönyvet, hogy tudjak tanulni a következő napokra. Mindeközben összetalálkozok Noellel, aki panaszkodik Nicolera, hogy milyen primitív lett, s hogy nem ilyennek ismerte meg. Mit mondjak? Én sem. Elmondja, hogy milyen undorító, hogy pont az én exemre mászik rá, én pedig bólogatva helyeslek neki, de közben megnyugtatom, hogy annyira nem zavar a dolog. Megbeszélünk mindent a régi bandával kapcsolatban, és körülbelül minden egyes dologban egyetértünk. Végül együtt indulunk haza.

Mielőtt kilépek a könyvtárból Mrs. Haggarty mosolyogva mondja, hogy „viszlát”. Nekem pedig eszembe jut megköszönni, amit tett a vizsgámért, ezért odaállok elé. A nő inkább a könyvekkel foglalkozik, mintsem velem, de kötelességemnek tartom, hogy szóljak néhány szót.

 - Mrs. Haggarty… - tekintetét elszakítja a munkájától, és azonnal rám figyel, így folytathatom – Nagyon szépen köszönöm, hogy utánam küldte a táskámat – irányítok felé egy hálás mosolyt, de ő továbbra is fapofát vág. – E nélkül nem sikerült volna levizsgáznom.

 - Hogy mi? – értetlenkedik - Fogalmam sincs, milyen táskáról van szó. Ha itt hagyta, akkor biztosan itt is van még, nézze meg a székeknél – viszonozza mosolyomat, majd visszatér az imádott könyveihez. Ennyi kell, hogy tudatosuljon bennem: Zayn hozta utánam a táskámat, önszántából. És ez akármennyire is sokkoló, mindennél boldogabbá tesz.

 - Ohh, a táskám megvan – az arcomon levakarhatatlan vigyor jelenik meg, amit sehogy sem tudnék eltakarni, de nem is akarom – Szerintem valami félreértés történt, de azért köszönöm – folytatom, mire furcsállóan bólint. Noel is szokatlanul mered rám, én pedig csak teli szájjal mosolyogva megrántom a vállam, amolyan „Ne foglalkozz velem” stílusban, miközben majd kiugrik a szívem, olyannyira jókedvű vagyok.

11. Fejezet

Kedves olvasók, idetévedők! Végre nálam is véget ért az iskolaidőszak, ami új részt jelent. Remélem nem csalódtok benne, mert igyekeztem a legjobbat kihozni magamból. Megújult a karakteres oldal, és bővült is, tehát ,aki nem tette még, az lesse meg. Hű, már 80-an vagyunk, hihetetlenek vagytok, komolyan mondom. Nagyon boldog vagyok emiatt. Mindenkinek jó olvasást kívánok, kíváncsian várom a véleményeteket a fejezettel kapcsolatban. :)

***

Közömbös

Magamra kapom a kék vászonkabátomat, a vastag, puha csizmámat, és miután felveszem a hófehér bolyhos sapkámat, valamint a kötött sálamat elköszönök anyámtól.

- Anya, elmentem, hat körül már itthon leszek! – kiabálok át a nappaliban pihenő anyámnak, aki éppen a szabadnapjait tölti. Terve szerint tíz napig csak lazulni(!) fog, én pedig mosolyogva mondom neki, hogy rá is fér.

- Rendben drágám, majd főzök valamit – reagál, én pedig ki is tipegek az ajtón.

Ahogy kiérek, áthatol kabátomon a csípős hideg, ami következtében erősebben kötöm meg derekamon. Az arcomat sálamba temetem, annyira, hogy a szemem az úton maradhasson. Az idő ködös és homályos, csak akkor látni valamit, ha megfelelő távolságra vagyok tőle. Miközben sétálok, a mellettem elhaladó emberek pirosas árnyalatú arcát látom, amit a hideg szél okozott, és elmosolyodom. Imádom, ahogy minden lépésemnél ropog csizmám alatt a frissen lehullott hó, s nyomokat hagyok benne magam után. Az égbolt szürke s egyhangú, a nap fénye, csak néhol kandikál ki a vastag felhőtakaró alól. A kisebb épületeken csillogó jégcsapok keletkeznek, amiken olykor megcsillannak a nap sugarai. A fák kopasz ágain és a háztömbök tetején rétegekben marad meg a szilárd csapadék. Az autók az úton lassabban haladnak, mint e nélkül. Csend uralkodik a városban, egy pillanatra is, de mintha megállna a világ, és nem rohanna annyira, mint általában. Egy pillanatra az emberek figyelnek a körülöttük zajló dolgokra, és mosolyognak. Gyönyörű dolog a havazás, azért van, hogy kiengeszteljen minket a szörnyű hideg miatt.

A kampusz előtt találkozok Zoeval, aki ugyanolyan rétegesen van öltözve, mint én. Egymás mellett haladunk, mialatt sztorizgatunk az előző napokról, hetekről. Elmesélem neki a dolgokat, amik Zaynnel történtek, legelejétől, a legvégéig. Tanácsot kérek tőle, hátha van valami ötlete, hogyan tudnám elérni nála, hogy megbocsájtson, de nem járok sikerrel. Nagyjából ismeri Zaynt, de annyira nincs vele jóban, hogy beszéljen vele az érdekemben, sőt szerinte ő nem az a fiú, akinél bármit is könnyű lenne elérni. Úgy gondolja, hogy hasonlítunk egymásra személyiségileg, mindketten önfejűek és makacsak vagyunk, valamint nehezen engedünk idegeneket a bizalmunkba, ezért nem is érti, hogy történhetett meg köztünk az, ami. Ahogy mélyebben belegondolok én sem tudom, talán az a legnagyobb oka, hogy első pillanattól kezdve úgy érzem, mintha ezer éve ismernénk egymást, megmagyarázhatatlan.

Amint befejezzük a fecsegést, külön válnak útjaink ő fizikára, én pedig életbiztosítás órára megyek, amik éppen ellenkező irányban vannak, így elköszönünk, és megbeszéljük, hogy öt órakor ugyanitt találkozunk, hogy együtt tanuljunk egy órát a könyvtárban. Ameddig végigiszkolok a folyosón, összefutok Nicollal, de nem köszön, így én sem teszem. Lenéző pillantásokat vet felém, ami megdöbbent. Nekem kéne most így néznem rá, mert ő az, aki ott szúrt hátba, ahol csak tudott, holott egykor még együtt tettük meg ezt az utat a bejárattól a teremig. Igyekszem tudomást sem venni róla, de mélyen érint a viselkedése. Ahogy én szakítottam Nathannel, ő rávetette magát. Mikor még beszéltünk egymással, egyszer sem említette meg, hogy tetszik neki, de gondolom legbelül mindig is arra várt, hogy szétmenjünk, s szabad utat adjak neki. Ez pedig borzasztóan fáj, talán sosem tudom neki megbocsájtani, s magamnak sem, hogy mindezt eddig észre sem vettem.

Az óra a szokásosnál is lassabban telik, szorgosan jegyzetelek, és húzom ki szövegkiemelővel, amiket fontosnak találok. A tanár monoton hangja elálmosítja a hallgatókat. Ahogy a táblánál mutogatja az unalmasabbnál unalmasabb ábrákat, elbóbiskolok. Ha Tom, az egyik szaktársam, aki mellettem ül, nem löki meg a vállamat, elalszom az órán, ami biztosan amiatt van, hogy már hetek óta nem tudom rendesen kipihenni magam. Mondhatnám, hogy a sok vizsga miatt, de ahhoz nehézkesen hozzászoktam. Zayn az, aki még az álmaimban sem hagy nyugodni. Sokat gondolkodom rajta, hogy hogyan rontok el mindent, hogyan lesz visszafordíthatatlan, de semmire sem jutok. Amikor beugranak a legutolsó beszélgetés emlékei hirtelen szorít a szívem, s a fejem is hasogatni kezd.

„Nem vagyok kíváncsi a szánalmas magyarázkodásodra!”

„mindenki neheztel rád Zoen kívül”

 „akadj le rólam”

Szavai újra meg újra fájdalmat okoznak, de hát ez a célja. Ahogy visszagondolok az arcára, sírhatnékom lesz. Hogy engedhettem idáig fajulni a dolgokat? A levegőm, mintha elfogyna, rosszul leszek.

 - Elnézést, tanát úr, kinyithatom az ablakot egy pillanatra? Nem érzem jól magam – szólalok meg, miután mély levegőt veszek, többször is, de hiába. Mikor felszólít a jelentkezésből. Körülöttem sokan sugdolózásba kezdenek, s tekintetüket felém emelik.

 - Természetesen, menjen csak – mondja, majd folytatja a szónoklatát. Az ablakhoz sietek, majd elfordítom a kilincset, a friss levegő megmentőmként járja át az egész testem. Figyelem, ahogy az egyetem tagjai sietve haladnak végig az udvaron, néhányan kint cigiznek. Nem kell sok, és jobban is leszek. A csillogó hó mindig meg tud nyugtatni.

Egyszer csak egy hógolyót látok felém repülni, még épp időben feleszmélek, így ki tudom védeni, de félbetörik, és a fele beesik a pólómba a melleim közé, amitől a hideg azonnal kiráz, s libabőrös leszek. Felemelt szemöldökkel nézek le, hogy lássam ki az, aki nem jön rá, hogy egyetemisták vagyunk. Pont meglátom, amikor Zayn győzedelmiesen lepacsizik az egyik barátjával, utána pedig fordul el, és próbál úgy tenni, mintha nem is tudná miről van szó, végül pedig nevetésben tör ki, az összes haverjával együtt. A pumpa láthatólag megy fel bennem, a fejem vörös lesz az idegességtől.

 - Azt hittem ez egy főiskola, nem pedig az óvoda, de úgy látszik tévedtem – ordítom, miközben irritáló mosoly jelenik meg az arcomon, de nem hagyják abba a nevetést, sőt. Szemeimet összeszűkítem, és úgy érzem, most bárkit meg tudnék ölni. Amikor Zayn rám néz, bemutat, majd hangosan vihogva távoznak a helyszínről.

 - Mi folyik ott kisasszony? – szól a tanár, én pedig legyintek egyet mosolyogva, majd becsukom az ablakot, és leülök a helyemre.

A történtek után a helyemen ülve jegyzetelek, miközben folyamatosan azon kapom magam, hogy a gondolataim Zayn felé irányulnak. A franc sem érti, mit miért tesz.

***

Órák után a megbeszélt helyen futok össze Zoeval, majd közös megegyezés után leülünk a könyvtárba tanulni. Zoe egy kis idő elteltével észreveszi a nyugtalanságomat, és faggatni kezd a gondommal kapcsolatban. Amikor elmesélem neki, hogy mi történt életbiztosításon végtelennnek tűnő nevetésben tör ki. Megrovóan nézek rá, s lassan abbahagyja a vihogást, és láthatóan elgondolkodik.

 - Bocsi, csak ez…annyira gyerekes – húzza mosolyra enyhe rózsaszín ajkait. Amint jobban belegondolok, teljes egyetértésemet bólintással jelzem neki, s mikor egymásra nézünk, együtt folytatjuk a nevetést.

 - Sosem fog nekem megbocsájtani? – kérdezem a barátnőmtől keserű tekintettel. Szemeim csillognak, ahogy elképzelem a napjaimat Zayn nélkül, s visszaemlékezek arra az időszakra, amikor még mellettem van. Zoe felnéz a könyvéből, s kis elmélkedés után megszólal.

 - Fogalmam sincs Roxanne, de az biztos, hogy nem közömbösek az érzelmei – mondja miközben tollának a végét rágcsálja.

 - Mennyire utálhat már, ha a pofámba dob egy hógolyót? – teszem fel a kérdést, de amikor felelevenítem a szituációt, ismét mosolyogni kezdek. Most komolyan…ki az, aki ilyet csinál?

 - Biztosan nem utál téged, csak haragszik – ellenkezik velem Zoe, s világoszöld szemeit leveszi a könyveiről, majd becsukja azokat. Miközben figyelem őt, arra a következtetésre jutok, hogy olyan gyönyörű arca van, akár egy porcelánbabának – De ez idővel változni fog, Zayn nem tud sokáig haragban lenni valakivel. – Belátom, hogy igaza van, hisz amikor megismerkedtünk nem indult valami jól a kapcsolatunk, ő mégis addig kereste a társaságom, míg meg nem kedveltem.. Ahogy jobban belegondoltam ok nélkül utáltam őt, mert nem értettem, mi ilyen megnyerő benne. Utáltam, hogy első pillanattól kezdve kedveltem. Furcsa az emberi gondolkodás, de amikor úgy érezzük valami szokatlan történik velünk, olyat tapasztalunk, ami nem ránk vall, akkor félelmünk miatt falakat építünk magunk köré, csak hogy ne kelljen szembenézni a külső dolgokkal. Lehet az jó, vagy rossz.

 - Mit kéne tennem, hogy a változás hamar következzen be? – szegezem a kérdést Zoenak, de belül tudom, csakis magam tudom megoldani a helyzetet. Felállunk, táskánkat a vállunkra kapjuk és úgy folytatjuk a beszélgetést, hogy közben kikászálódunk a könyvtárból, s a folyosón sétálunk olyan lassan, ahogyan csak tudunk.

 - Nem kell előre pánikolnod ezen, majd kialakul valahogy. Ha beszélnetek kell úgyis beszélni fogtok – ossza meg velem gondolatait Zoe. Elsőre elég kegyetlennek tűnik ez a szemlélet, de végül belátom, hogy teljesen igaza van a lánynak. Néha azt érzem, sokkal érettebb felfogása van, mint nekem, máskor pedig pont az ellenkezőjét. Biztos, ami biztos, ő reálisabb. Ha visszaidézem az eddigi napokat, ráeszmélek, hogy anyukámon kívül, mindig csak Zoe-ra számíthatok. Pofátlan módon hárítom rá az összes problémámat, úgy, hogy közben meg sem hallgatom őt, és egyszer sem szól emiatt. Nem mondja, mekkora egy önző barom vagyok. Elszégyellem magam, ahogy tudatosul bennem, milyen ember vagyok.

 - És te hogy állsz a pasikkal? – érdeklődöm vigyorogva. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy középiskolás tini, de néha ilyennek is kell lenni. A mellettem baktató lányt váratlanul éri a kérdésem, s észreveszem, hogy most éppen ott tapogatózok, ami nála inkább tabu témának számít. Kínosan elmosolyodik, majd piros pozsgássá válik az arca, amitől annyira bájos lesz, mint egy tizenéves kislány. Egy percre csak, de azt hiszem megtörik a magabiztossága, amit kívülről mutat, viszont gyorsan összeszedi magát.

- Nincs szükségem fiúkra jelen helyzetben – jelenti ki határozottan, de érzem, hogy titkol valamit, viszont a továbbiakban sem hajlandó bármit is elárulni ezzel kapcsolatban. Nem fogom ennyiben hagyni, ráállok a témára, s felhozom neki máskor, hátha.

A telefonomon pötyögök egy üzenetet anyának, hogy éppen most indulok haza, de akkor valaki nekem jön. Elvesztem az egyensúlyomat, s ennek következtében a mobilom egy hatalmas csattanással a földön landol.

 - Mi a…? – morgolódok magamban, de akkor felnézek, s meglátom magam előtt haladni Zaynt. Zoe értetlenkedő arccal kémleli a fiút, én pedig felemelem az egyik szemöldökömet, amikor lassan felfogom mi is történik. Azon kívül, hogy a megismerkedésünkre emlékeztet, nem találom valami kedvesnek a dolgot.

 - Zayn, elárulod, hogy mi a franc bajod van?! – ordítom gondolkodás nélkül, kikelve magamból, ő pedig mérgesen fordul hátra, mint aki szívességet tesz ezzel, vagy azzal, hogy egyáltalán észrevesz. Idegesen végigmér tetőtől talpig, majd cinikusan elmosolyodik.

 - Mindig útban vagy – böki ki nehézkesen, majd továbbsétál, mintha mi sem történt volna.

Elnyílik az ajkam, amíg figyelem őt. Figyelem, ahogy egyre messzebb és messzebb kerül tőlem, én pedig csak állok ott, mint akit faképnél hagytak. A telefonom még mindig a padlón van, pontosan úgy, ahogy leesett, de nem tudom rávenni magam, hogy lehajoljak érte. Nem kellett kettőt találnom, ahhoz, hogy tudjam mi baja, mert e nélkül is tisztában voltam vele.