18. Fejezet

Drágaságaim! Nos, pontosan egyhetes késéssel érkezik az új rész. Sokadszorra is szeretném elnyerni a bocsánatotokat, remélem azért tudlak titeket kárpótolni ezzel a "kis" fejezettel. Úgy mosolyogtam mikor megláttam, hogy 101-en vagyunk. Erről a számról abban a pillanatban a 101 kiskutya című mese jutott eszembe, amit mindig is imádtam, szerintem rettenetesen aranyos. Két hét múlva találkozunk újra, addig is legyetek nagyon jók!

***

xoxo

Bri

Türelem

Zaynnek időbe telik, míg megválaszolja a kérdésemet, de amikor érzelmekről van szó, ez megszokott nála. Ezért, amikor ilyen téma kerül közöttünk szóba, mindig türelmes vagyok vele. Semmitmondó tekintete, nem árulkodik érzéseiről, hiába fürkészem azt. Belekortyol az előtte lévő kávéba, majd ugyanazzal az érzéstelen, fagyos arccal belenéz a szemembe, amitől a hideg kezd futkosni a hátamon.

- Barátok vagyunk – jelenti ki egyértelműen, mintha mindez magától értetődő lenne. Meglepődök, hogy tényleg képes ezt így kimondani, mikor tudja jól, hogy egyáltalán nem igaz. Amolyan „ezt te sem gondoltad komolyan” stílusban összevonom a szemöldököm, ami hatására ismét megszólal.

 - Lehet, hogy ezt nem fogod megérteni, de én nem szeretnék egy átlagos kapcsolatot. – miközben beszél, folyamatosan enyhén rózsaszín ajkait bámulom, s mikor észreveszem magam, hamar elkapom a szemem. Megértem, amit mond, és egyetértést kifejezően bólintok egyet. – Nem az én stílusom, hogy fogjuk egymás kezét a hóesésben – még mielőtt befejezné, lehörpinti a csésze tartalmát, majd elégedetten odacsapja az asztalhoz, ami halk koppanást eredményez. – De szerintem a tiéd sem.

 - Jól gondolod – mosolyodom el pimaszul, akaratomon kívül. Ez a mosoly tulajdonképpen nem a párbeszédünk hatására jön elő arcomon, sokkal inkább a piszkos gondolataimnak köszönhető, amiket Zayn látványa idéz elő bennem. Hamar megkönnyebbülök, amint rádöbbenek, hogy hasonlóan vélekedünk ezt illetően. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy egy párkapcsolat nem ebből áll, és az, hogy egy másik ember megerősít ebben sokat jelentett számomra.

Gondolatmenetemet, meg úgy mindent félbeszakítva érkezik a tüsszentésem, amit mindennél jobban utálok. Zayn felvont szemöldökkel figyeli a mozdulataimat, én pedig kínosan elnevetem magam. Abban a pillanatban el akartam tűnni a föld felszínéről. Nem szerettem volna, pont előtte ilyen esetlennek tűnni. A kibírhatatlan fájdalom a fejem környékén, sehogy sem csillapodik, és ahogy elmúlik a gyógyszer hatása újra, és újra visszatér. Alapvetően nem túl magas a fájdalomtűrő képességem, ezért szeretek mindig a gyógyszerre hagyatkozni. Mások előtt mindig is igyekeztem kevésbé kimutatni a fájdalmaimat – még ha néha nem is jött össze. Csupán makacsságomnak köszönhető, hogy nem ismerem el „beteg vagyok”.

 - Szörnyen érzem magam. – zavartan hajtom le a fejem. Nem szeretem magam sajnáltatni, sőt legszívesebben visszaszívtam volna, amit mondtam, de olyan hirtelen jött, hogy nem tudtam magamba tartani. Feladtam. De voltaképpen, tőle jól esne néhány aranyos szótag.

 - Szörnyen is nézel ki. – és a kedves szavak helyett mindössze ennyit kaptam. Megforgatom a szemem, miután odalökök neki egy „köszi”- t. Felnevet reakciómon. Miért is vártam tőle mást? Zayn sosem volt a elragadó szavak embere.

Ismerem már annyira, hogy tudjam, mikor kell komolyan venni, s mikor nem. Nos, ez az alkalom az utóbbiak közé tartozik. És az egyetlen, ami magabiztossá tesz, hogy kölcsönös közöttünk a vonzalom. Boldog vagyok, amiért csillogó íriszeiben minden egyes alkalommal, amikor találkozunk, látom a vágyat. Ha akarná, el tudná rejteni ezt a kifejezést is az arcáról, de nem teszi. Viszont, hogyha nyíltan szóba hoznám, eszeveszettül tagadná, ez kétségtelen.

 - Egészen véletlenül, nincs egy fájdalomcsillapítód? – motyogok, s ahogy enyhén zilált fekete haját mustrálom, késztetést érzek, hogy beletúrjak. Már a felvetéstől szaporábban kezdem venni a levegőt, és titokban azon vagyok, hogy ne tűnjön fel neki.

 - Úgy nézek ki, mint egy patikus? – cinikusan elmosolyodik, belőlem pedig abban a pillanatban kitör a nevetés.

 - Én bukom a patikusokra – próbálok javítani a helyzetemen, több-kevesebb sikerrel.

 - Általában nők. – amint kimondja, a fejembe fut a vér, és jobb ötletnek tartom inkább a cipőm orrát nézni, mint az ő határozott megjelenését. Nem értem mi történik velem. Olyan kevés illető tud engem elbizonytalanítani, s zavarba hozni, hogy egy kezemen meg tudnám számolni. Ő viszont más volt, teljesen más.

 - Idegessé teszel. – arckifejezésem megváltozik, ahogy a gyönyörű barna szemeibe nézek. Már nem tudok a csevegésre koncentrálni, kizárólag rá.

 - Valóban? – hangja játékos, tisztában van vele, hogy lélegzetelállítóan néz ki. Tudja, hogy meg vesznék akár egy érintéséért is.

Néhány percig csak nesztelenül ülünk egymással szemben, s közben olyan dolgok járnak a fejemben, amiket próbálok elrejteni az agyam legmélyebb zugába. Kihozza belőlem azt az énemet, akinek más gondolata nincs is, csak hogy őt akarja. Elmerülünk egymás tekintetében, teljes mértékben. Úgy érzem, mintha olvasna a fejemben, nyitott könyv vagyok számára. Letörölhetetlen szemtelen vigyor jelenik meg az arcán.  Beharapom az ajkam zavaromban, leállítva ezzel a gondolat foszlányaimat. Sikertelen. Az egyetlen dolog, ami miatt nem érzem magam annyira kényelmetlenül, hogy látom rajta, ő is ugyanezt teszi.

Zayn áthajol az asztalon. Az arca közeledik felém, minden olyan magától értetődőnek tűnik, ösztönösnek. Ahogy a vágytól elsötétedő íriszeibe nézek, egyre gyorsabban veszem a levegőt, szinte már kapkodom, csak úgy, mint ő. A mellkasom lendületesen emelkedik, majd süpped. A szívem hevesen kezd el lüktetni, keresztbe teszem lábaimat, később hatalmasat nyelek. Remegő ajkaim elnyílnak egymástól, hezitálok. Másodpercekig tart ez az egész, de mielőtt még ajkam érintkezne az övével, elhajolok. Tenyeremet mellkasára helyezem, megálljt parancsolva ezzel saját magamnak is. Állkapcsa megfeszül, és dühösen helyet foglal a széken, egy kérdő nézés kíséretében.

 - Légy türelmes, rendben? Beteg vagyok. – szaggatottan préselem ki a szavakat a számon, nehezemre esik összeszedni magam. Az agyam még mindig az előbbi majdnem megtörtént csókjelenetünkön kattog. Mélyen szívom be a levegőt, majd fújom ki, hogy sikerüljön lenyugtatnom magam.

 - Te tényleg megmerted ezt tenni velem? – hangszíne komoly, de arcán látom az enyhén kirajzolódó nevetőráncokat, s szemében a szórakozottságot.

 - Miért ne? – folytatom, egy kacér mosoly kíséretében.

 - Majd rájössz, hogy nem kellett volna – kacsint egyet, de figyelmen kívül hagyom jelentéktelen kijelentését.

Nem fecsegek már sokáig Zaynnel, mert neki még órája van a mai nap folyamán, amire érdemes időben visszaérni. Gondolkodom azon, hogy taxit hívjak-e, vagy sem, de végül a gyalogút mellett döntök. Sietősre veszem lépteimet, mivel minél előbb haza szeretnék jutni, hogy megbeszéljem anyával, amit az este nem volt lehetőségem. Amint kiérek a főiskola hatalmas campusáról, egy olyan személyt pillantok meg, akivel már rég nem találkoztam kettesben. Bevallom őszintén, berezelek, s ez nem miatta, hanem saját magam miatt van. Ráérősen álldogál az épület mellett, látható a testbeszédén, hogy vár valakire. Úgy teszek, mintha nem venném észre, mert úgy érzem, nem tudok szembenézni a személyes félelmemmel, ami az volt, hogy beszélnem kell Nathannel. Ő azonnal a nyomomba ered, s amint észreveszem, lassítok, de közben azon töröm a fejem:

Mit mondhatnék? Semmi sem javít a helyzetemen. Én csesztem el mindent, és nem merem vállalni a felelősséget, mert rohadtul gyáva vagyok, s ez ellen semmit sem tudok tenni.

 - Rox, kérlek hallgass meg. – beszéd közben mellém zárkózik, és próbálja felvenni a tempómat. – Zoe mondta, hogy még biztosan a campus területén vagy, szerettem volna beszélni veled – mosolyodik el kellemesen, ami felidézi bennem a vele együtt töltött időt. Azokat az éveket, amikor még minden rendben volt. Mélykék szemei, úgy fénylettek, akár két csillag. Mindig is megnyugtató hatással volt rám a tekintete. Viszonzom a mosolyát, és ez láthatóan örömmel telíti el. Ettől a pillanattól kezdve már nem érzem azt a feszültséget magamban, ami megbénít. Egyik pillanatról a másikra elengedem magam.

 - Rendben – mondom, miközben átigyekszem a zebrán. Az arcán megjelenő alig látható borosta meglehetősen jól áll neki. Sötét szakadt farmert visel, és fekete bőrdzsekit, amihez egy magas szárú sportcipő társul. Mindig is oda volt a bőrdzseki, sportcipő kombinációért.  El kell ismernem, lélegzet elállítóan fest, tipikusan minden lány álma.

 - Szeretném tisztázni, hogy amit ma láttál, nem az volt, aminek látszott. – mielőtt folytatná, megbizonyosodik róla, hogy tényleg figyelek-e rá. – Én nem vagyok együtt Nicoleal.

Megértésemet bólintással jelzem. Lehajtott fejjel merülök el gondolataimban, s közben észre sem veszem, hogy birizgálni kezdem a farmerom zsebét. Nem tudom felfogni, hogy akkor valójában mi is van köztük. Nathan minden egyes mozzanatomat figyelemmel kíséri.

 - Minden Nicole ötlete volt, csak azért mentem bele, mert haragudtam rád, legalábbis próbáltam. – hatásosan kezd el mentegetőzni. – De akkor még nem tudtam, hogy Nicole többet akar majd. Nagyon sajnálom.

Csendben sétálok mellette továbbra is, és hallgatom, amit mesél. Bocsánatot kér, de tisztán érzékelhető, hogy tulajdonképpen saját magával akarja lerendezni. Tőlem semmi oka nincs bocsánatot kérni, már nem vagyunk együtt. Már akkor teljesen átlátszó volt, hogy miért teszi. Féltékennyé akart tenni. Furcsa érzés kerít hatalmába abban a pillanatban, nehezen jövök rá, hogy mi az. Lelkiismeret-furdalás, amiatt, hogy nem voltam féltékeny. Reménytelen. Nem tudok mit tenni, szükségem van rá barátként, mégis tisztában vagyok vele, hogy azzal csak bántanám, én pedig nem akarok neki továbbra sem fájdalmat okozni.

 - Semmi okod nincs tőlem bocsánatot kérni – suttogok magam elé, szinte hang nélkül. Ő hallja, és lesüti a tekintetét. Pillanatokig szó nélkül marad, majd elkezdi mondani, hogy van valami furcsa Nicoleban, valami rosszindulat irántam, amit nem ért. Úgy véli, nem is szereti őt, csak bizonygatja magának, és tulajdonképpen ez az egész ellenem irányul. Figyelmeztet, hogy vigyázzak vele, mert elég kreatív ötletei lehetnek, amivel képes nekem fájdalmat okozni. Amikor ez a megérzése támadt, igyekezett minél hamarabb kilépni ebből a helyzetből, mivel nem szeretne engem bántani. Percekig beszélgetünk Nicoleról, majd hirtelen témát vált, váratlanul érnek szavai.

 - Szeretném, ha visszajönnél hozzám. – szemei csillogni kezdenek, bennem pedig azonnal felébred a lelkiismeret-furdalás érzése, mint minden egyes alkalommal, amikor beszélnem kell vele. Újra nyugtalan leszek, már nem azok az évek elevenülnek fel bennem, amikor mindent megoszthattam vele. Hanem a pillanat, amikor jött az ajánlat „lehetne köztünk több is”. Miért egyeztem bele? Mégis miért?

 - Nate, fogd már fel, sosem fogok visszamenni hozzád – fakadok ki hisztérikus hangnemben, szemeimbe könny szökik, és csakis saját magamat hibáztatom a dolgok miatt. Nem vele kiabálok, hanem önmagammal. Szerettem volna megváltoztatni a múltat. – Sajnálom, nagyon sajnálom – halkulok el a távolba meredve. Látom Nathanen a késztetést, hogy megöleljen, de hamar elveti az ötletet.

 - Nem tudok rád haragudni, a francba, sosem tudtam. – állkapcsa megfeszül, s felemeli a hangját. – Semmiért nem kell bocsánatot kérned.

Az a néhány perc, amit eltöltök mellette, óráknak tűnik.

 - Kérdezhetek valamit? – egy biccentő mozdulattal megválaszolom a feltett kérdést. - Mi az, amiben jobb nálam? – kérdezi komoly arckifejezéssel – Mi az, amiben jobb nálam? – ismétli meg újra türelmetlenül.

Szó nélkül maradok, eszeveszettül kutatok a válaszért fejemben, amit nem találok meg. Igazándiból semmiben és semmivel nem volt jobb tőle, csak számomra. Vele az órák pillanatoknak tűntek, és a rossz is elfogadhatónak. Amikor vele voltam, semmi sem érdekelt, nem érdekelt, hogy nem vagyok jó ember. Az érintései elektromosak, és a szavaival annyira zavarba tudott ejteni, mint senki más. Amikor vele cigiztem, nem éreztem úgy, hogy káros, amit teszek, legalábbis nem erre összpontosítottam. Ugyanakkor nem szerettem, hogy amikor vele voltam sebezhetőnek éreztem magam. Egyszerre tapasztaltam a szenvedés, a boldogság a harag és a vágyakozás tökéletes keverékét. Rémisztő volt, de soha, semmi esetre sem mondtam volna le erről az élményről. És amiért ezt nem tudom szavakkal kifejezni neki, inkább a csendre hagyatkozom, amire oly sokszor. Pillantásomat az utca macskaköveire szegem, és nem nézek fel onnan.

 - Értem – hátat fordít nekem, és szó nélkül sétál el, engem hátrahagyva. Erősen gondolkodok, hogy megállítsam-e, vagy hagyjam elmenni, végül az utóbbi mellett döntök. Talán így lesz a legjobb.

***

Otthon, ahogy megpillantom az anyámat, egyből rázúdítok mindent, amit addig akartam. Az előző estével kapcsolatban, amit Zaynnel töltöttem, és ami hazafelé történt. Kifejezi nemtetszését azt illetően, hogy rosszul bánok Nathel. Szabályosan leszid miatta, és igyekszik bennem bűntudatot kelteni, ami sikerül is neki. Anyának rossz előérzete van Zaynnel kapcsolatban, és nem tudja nekem megmagyarázni, hogy miért. Nem mondom neki, de rosszul esik, hogy így érez. Miközben mindent megosztok vele, teljesen szokatlanul viselkedik, mint aki eltitkol előlem valamit. Sokáig kell könyörögnöm neki, hogy végre kinyögje.

 - Hálaadáskor a nagymamád és a nagynénéd mellett Nathanék is ellátogatnak hozzánk – anya kerüli a szemkontaktust, és mindezt hajtogatás közben mondja nekem.

 - Mi van? – szökik fel a hangom, szinte már sipítozok.

 - Nem beszélhetsz velem ilyen tiszteletlenül! - Az édesanyám rossz tulajdonságai közé tartozik az, hogy amikor tisztában van azzal, hogy jogos a felháborodásom, akkor mindenért rám szól, ami máskor nem is érdekelné. Sosem értettem, hogy függ össze ez a kettő, de a huszonhárom évem során teljesen bebizonyosodott. - Jól hallottad.

 - De nem érted, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe hozol? – továbbra sem veszek vissza a hangerőmből, teljes mértékben kimutatom a felháborodásomat. Igaz, hogy a két család, már régóta jóban van, de akkor is meg kéne, hogy értsék. A szakítás után, teljesen kínos egy ilyen közös összejövetel. Sosem értettem a szülőket.

 - Mégis mit mondtam volna, évek óta együtt ünnepeljük a Hálaadást – mondja anya megtagadást nem tűrően. Jókorát sóhajtok, amikor rájövök, hogy már helyrehozhatatlan az állapot.

17. Fejezet

Drágáim! Elérkezett ez a vasárnap is, amikor is közzéteszem nektek a tizenhetedik fejezetet. Remélem örültök neki, és tetszeni fog. Várom a negatív, és a pozitív véleményeteket egyaránt az eddigi leghosszabb rész kapcsán. A következőt két hét múlva vasárnapra várjátok, mivel ez lett az új rendszer. További kellemes vasárnap délutánt minden kedves olvasómnak. :)

***

Xoxo

Bri

Izgató

Fájó torokkal, és szörnyen erősen hasogató fejjel ébredek. Először azt gondolom, hogy csak az előző napi alkoholfogyasztás miatt van mindez, viszont amikor egy hatalmasat tüsszentek, megcáfolom az állításomat. A reggelem -  mint mindig -  most is rohanással telik el, mivel azt a tényt, hogy sosem érek oda sehová hamarabb, maximum az utolsó pillanatban, ma sem hazudtolom meg. Igen, a késés egyszerűen már része az életemnek, és semmiképpen sem vagyok képes kiiktatni onnan, rendszeresen űzöm, akár a fogmosást, vagy akármi alap dolgot. Ha délben van órám - mint jelen esetben - akkor én fél tizenkettőkor még biztosan az ágyamban ülök, nagyokat pislogva, nekem már teljesen mindegy az időpont. Ez alkalommal viszont mentségemre szól, hogy rettenetesen későn értem haza, és sehogy sem tudtam kipihenni magam. 

A mini sarokgardróbomból kiráncigálok egy fekete farmert és egy sötétzöld inget. Az ing alá egy fekete csipkés trikót veszek fel. Gyors tempóban felviszek az arcomra egy alap sminket – mivel sosem tenném ki a lábam a házból smink nélkül - de amikor meglátom falfehér orcámat, és hatalmas, sötét karikáimat a tükörben, rájövök, hogy nem sokat segít már. Sietve magamra rángatom a bőrkabátomat, ezt követően pedig a csizmámat, és már ki is viharzok a lakásból, üresen hagyva azt, pár másodperc múlva viszont visszaszaladok a bent felejtett könyvemért, és némi fájdalomcsillapítóért. Anya ekkor már régen nem tartózkodik otthon, mivel hajnalban elindult dolgozni. Tegnap, csakhogy itthon voltam leszidott, amiért nem üzentem, hogy később érek haza, mint általában. Állítása szerint halálra aggódta magát, és már a legrosszabbra gondolt. Akkor gyorsan elhadartam az okát, amiből szerintem nem sokat értett, abban az állapotban. Némiképp sikerült megnyugtatnom, de ma mindenképp beszélek vele.

***

 - Ro! A francba, aggódtam érted – ölel át Zoe, az út közepén, amint kilépek az egyetem gondosan kiépített belső parkjába. – Miért nem hívtál vissza? – néz rám megrovó tekintettel, s továbbra sem lazít szorításomon. Örömteli mosollyal veszem tudomásul, hogy fontos vagyok neki, pontosan ugyanúgy, mint ő nekem. Zoe lángvörös, kivasalt haja éppen a háta közepét verdesi. Enyhén pozsgás arca kiemeli egyébként hófehér bőrét. Ma egy kötött, mintás pulcsit visel, fekete farmerrel, és térd alá érő csizmával. Egyedi stílusa van, mindig az egyszerű, s csinos hatást kelti külsejével, amihez társul tündöklő kisugárzása, amit a lány égszerként visel.

Beleszippantok az üdítően friss levegőbe, amit a barátnőm nem hagyott nekem, amikor kiléptem az épületből. A nap sugarai szégyenlősen bújnak ki a hatalmas felhők takarásából, napok után végre, először. Egészen szép az idő, a levegő viszont ellenben a látvánnyal, csípősen hideg. Az udvaron keskeny, világos macskakövekből kirakott utak vezetnek a középpontban álló hatalmas szökőkúthoz, ami télen nem üzemel. Ezen az úton sétálunk oda a legközelebbi padhoz, melyek elszórtan helyezkednek el. Az udvart rengeteg fa veszi körül, amelyeken már nem sok levél díszeleg a télnek köszönhetően.

 - Nagyon sajnálom, de semmi időm nem volt rá – esedezem bocsánatáért, több-kevesebb sikerrel – Részeg is voltam, azután ideges, utána… - kezdem el neki felsorolni az összes gyenge érvet, ami csak eszembe jut, ő pedig válaszul mindössze megforgatja ragyogóan zöld szemeit, végül megadóan elmosolyodik.

 - A lényeg, hogy itt vagy – túr bele a hajába bájosan vigyorogva. Olyan vigyor ül az arcán, ami csak bizonyos esetenként, ezért előrelátóan körbetekintek, és bejön a tippem. Noel lassú, fiús léptekkel közelíti meg a padot, amin végül megállapodtunk Zoeval. Dús szőke haja rendezetlenül, kócosan lóg a szemébe, laza hatást keltve ezzel.  Az arca teljesen kivirul, amint meglátja a mellettem ülő, vörös hajú lányt. Magától értetődő, hogy kettejük között valami megmagyarázhatatlanul szikrázó és figyelemreméltó kötelék kezd kialakulni. Úgy néznek egymásra, olyan fürkészően és kíváncsian, afféle tekintettel, ami tele van érzelemmel, és ettől mosolyognom kell. Olyasfajta érzés kerít hatalmába, amit addig talán nem is ismertem igazán. Örülök ennek a kapcsolatnak, amennyire nem illenek össze belsőleg, annyira jól megtalálták a közös hangot, és ez borzasztóan ritka. Elintézzük a köszönést, majd beszélgetésbe kezdünk. Noel úgy dönt, nem ül le mellénk, inkább megáll előttünk, és úgy csatlakozik az addig kétszemélyes társulatunkhoz.

Elmesélem nekik, hogy az előző estét Zaynnel töltöttem, mindent megbeszélünk azon a bizonyos dolgon kívül, mivel nem érzem úgy, hogy ezt mindenkinek az orrára kéne kötnöm. Ez egy olyan dolog, ami csakis Zaynre tartozik, és arra, akinek önszántából elmondja. Nehéz tartani a szám, mert imádok pletykálni, de vannak személyek, akiket ebbe nem akarok belekeverni. Zayn pontosan egy ilyen személy számomra. Már akkor hiányzott, amikor beültem a taxiba. Vele akartam lenni reggel, délben, este, de tudtam, hogy ez nem lehetséges.

Amikor őket kezdem el faggatni a buli napjáról, akkor olyan hamar próbálják terelni a témát, hogy az kezd gyanús lenni. Gyűlölöm a titkolózást, főleg mikor két hozzám közelálló barát hallgat el előlem valamit. Borzasztóan furdal a kíváncsiság kettejüket illetően, de semmit sem hajlandóak megosztani velem. Feltűnően kerülik a témát, és olyan szinten zavarban vannak, hogy az esetlen testbeszédük mindent elárul. Történt valami.

Megint hapcizok egyet, így kapnak az alkalmon, és rögtön más irányba kormányozzák a témát.

 - Te megfáztál? – kerekedik ki Noel sötétbarna, szinte fekete szeme. A haj-és szemszíne meglehetősen ritka párosítás, így Noel különlegességnek számított-számomra. Gyönyörű és őszinte íriszei vannak, amik tele vannak érzéssel, ezért rengetegen szimpatizálnak vele. Megnyugtató megjelenése, nemtörődöm, laza stílusával megspékelve a legtöbb embernek első pillanattól kezdve megragadó. – Mióta ismerlek nem láttalak betegnek – szökik fel szemöldöke egészen magasra. Nemlegesen megrázom a fejem, hogy ez most sem az, aminek látszik.

 - Te megfáztál, és ennek ellenére is ilyen lengén öltöztél? – ripakodik rám Zoe, majd homlokát erősen megmasszírozza ujjaival. – Te tényleg nem vagy normális. – Védekezően magam elé emelem a kezeimet, és belekezdenék a hegyi beszédembe, de semmi frappáns nem jut eszembe. Amikor meg voltam fázva, sosem éreztem úgy, hogy beteg vagyok, nem éreztem, hogy emiatt el kéne pocsékolnom az időmet. Alvásra, pihenésre, vagy csak semmittevésre. Nem láttam ennek értelmét sohasem. Mindig is úgy gondoltam, rajtam egy betegség nem foghat ki. Sosem voltam az az ágyban fekvő lázas típus, és nem is tervezem, hogy ez valaha megváltozik. Percekig tartó töprengés után sem sikerül találnom semmi önvédelmi szöveget, ezért inkább nem is erőltetem tovább.

 - Leszállnátok végre rólam?- forgatom meg a szemem, majd sértődötten összekulcsolom magam előtt a karomat. – Nem vagyok beteg, és amúgy sem – erről beszélgettünk eddig. Még be sem fejezem a mondatom, máris jön az újabb tüsszögés, ami elárul engem. A fenébe, miért pont most? A többiek szúrós tekintetten szuggerálnak, nekem pedig kínos mosoly telepedik az arcomra. Előveszem a táskámból a fájdalomcsillapítómat, majd egy korty víz kíséretében lenyelem. Ezt követően pedig kifújom az orrom.

Percekkel később két ismerős arc tűnik fel mellettünk, az egyikre a legkevésbé sem számítottam, nem itt, és nem most. Láttam már őket kettesben, de nem tudtam róla, hogy együtt vannak, vagy bármi komoly. Úgy gondoltam Nathan nem lép túl rajtam ilyen hamar, biztos voltam benne már akkor is, hogy csupán féltékennyé próbál engem tenni. Kézen fogva, csigalassúsággal haladnak a macskaköveken egészen közel a padhoz, amin Zoeval ülünk. Nicole ahogy észrevesz minket, csókot kezdeményez Nathannel, aki enged akaratának. Nath nem vesz észre minket, legalábbis úgy tesz. Felemelt szemöldökkel nézem végig a kis manőverüket. Nem sikerül elérnie, amit akar, nem féltékenységet ébreszt bennem, sokkal inkább csalódást. Annyira szerettem őt barátként, annyira megbíztam benne, s felnéztem rá. Okos volt, mindig tudta, hogy mit akar, határozott és magabiztos. Felmerül bennem a kérdés. Vajon miattam változott meg? Én nem akartam őt tönkretenni. A napon, mikor szakítottam vele, abban a hitben éltem, hogy sokkal jobb lesz neki így. Nem szerettem volna többet keresni őt, pedig sokszor eszembe jutott az egy és fél hónap során. Közel állt hozzám, tudott rólam szinte mindent. Nagyon nehéz döntést hoztam meg akkor, mert tudtam, ha elszakítom a „szerelmi szálunkat” akkor a többi szál is elvész majd azzal együtt. A barátság, a bizalom, és a szimpla szeretet. Ez volt az egyetlen ok, ami miatt nehezen szántam rá magam. Mára már belenyugodtam, de nagyon nehéz volt elfogadni, hogy látom őt szétesni. Az a Nathan, akit én ismertem sosem süllyedt volna erre a szintre, és ez bántott. Bántott, hogy én voltam az, aki kihozta belőle, aki miatt megalázza saját magát.

Miközben elgondolkodom fel sem tűnik, hogy Zoe és Noel milyen undorodó tekintettel figyeli őket, és amit művelnek. Egészen addig nem szólalnak meg, még látó közelben vannak, viszont amint eltűnnek szem elől nem bírták tovább.

 - Nem is értem, hogy tudja megcsókolni ezt a cafkát – fintorodik el Noel szemmel láthatóan. Majd megremeg, mintha kirázná a hideg.

Hirtelen eszembe jut valami, amivel felkelthetném Zoe kíváncsiságát, annyira, hogy talán cselekedne is, annak érdekében, hogy Noel és közte gyorsabban történjenek a dolgok. Gúnyos mosolyra húzom a szám  – Hiszen te is megcsókoltad.

 - Részeg voltam, másnapra elfelejtettem mindent – emeli fel hangját, majd idegesen szőke tincseibe túr - Tőle tudtam meg, hogy egyáltalán megtörtént – mentegetőzik meggyőzően, majd szeme sarkából rásandít Zoera, aki lebiggyesztett ajkakkal néz maga elé, haja eltakarta szemét, de másodpercek után újra előveszi legragyogóbb mosolyát.  Tisztában vagyok vele, hogy felébredt benne a versenyszellem, és akaratán kívül is azon lesz, hogy megmutassa Noelnek, hogy jobb Nicolenál. Nem tudom miért nem egyértelmű neki, hogy Noel már most is így gondolja.

 - Nyilvánvaló, hogy féltékennyé akar tenni téged – húzza száját félmosolyra, és csalódottan megrázza a fejét. – Többet képzeltem az exedről Roxanne.

- Tudhatná, hogy nem képes rá – rántom meg a vállam, de mindeközben szomorúság tölt meg – Hidd el, én is – És biztos is vagyok benne, hogy több ennél, mivel ismerem.

A szakóráink előtt beszélgettünk még egy darabig, később mindhárman elslattyogtunk a saját termünkbe, és jó hallgatók módjára, figyeltük a tanár szónoklatát. Szeretem a szakomat, ezért nem kínszenvedés beülni például egy dinamika órára, mindig élvezettel hallgatom, amit a tanár mond. Személyes döntés volt ez az iskola, nem úgy, mint egyes diákoknak, akikre a szüleik kényszerítik rá a saját akaratukat, egy családi üzlet, vagy egy családi hagyomány miatt. Az én szüleim azt szeretnék, hogy azt csináljam az életem hátralévő részében, amit szívvel lélekkel teszek. Az apámban volt némi lehangoltság, amiért nem érdekel a jog, és az ezzel kapcsolatos dolgok, anya viszont sosem érzett ilyet. Más kérdés, hogy űrlénynek néz, amiért foglalkoztat a matematika, és fogalma sincs kitől örökölhettem. A családban mindenkinek meggyűlt a baja a matekkal. Anya divattal foglalkozik, sosem kellett neki tanulnia róla, hiszen a vérében van, imádja csinálni, és meg kell hagyni jó is benne.

Az órám után, megkívánok egy kávét, amiért el is indulok a campuson található kis kávézóba. Átszelem az udvart, és meg sem állok a Roastedig. Mindig mosolyognom kell, amikor kimondom magamban a kávézó nevét, mert sosem tudok rájönni, mi ihlette. Amint beérek az épületbe, az a néhány vendég, mind a bejáratra kapja a fejét, az üdvözlő csengők hatására. Mosolyogva állok be a két sorban álló kuncsaft mögé, és várom ki a soromat.

Két kéz simul rá a derekamra, ebből fakadóan, pedig kicsit megugrok az ijedtség miatt. Az érintés áramütésként hat rám, elektromossá válik körülöttünk a levegő. Még mielőtt hátrafordulnék, egy ismerős hang csendül fel a fülemben.

 - Nem probléma, ha beállok eléd, hogy ne kelljen kivárnom ezt a rémesen hosszú sort? – suttog a fülembe Zayn a reszelős hangján, amin hallani, hogy mosolyog. Kínos vigyorral arcomon, reflex szerűen kiszabadulok Zayn kezei közül, s arcomon enyhe pír jelenik meg, amitől a mögöttem álló fekete hajú fiú felnevet. – Nem gondoltam, hogy már egy ilyen semleges mondattal zavarba tudlak hozni – gondoltam, hogy nem bírja ki szó nélkül, már meg sem lepődök. Szúrós szemmel nézek rá, majd, mint aki meg sem hallotta, megszólalok.

 - Legközelebb megtennéd, hogy valami izgatóbbat mondasz? - Időközben elfogy előttünk a sor, amit nem veszek észre. Zayn szemei alatt megjelennek nevetőráncai, s azonnal reagál a mondatomra.

 - Dugunk? – teszi fel a kérdést, mialatt felemeli jobb szemöldökét. Körülnézek, hogy valaki hallotta-e, ezt az erkölcstelen szót, de szerencsére mindenki saját magával van elfoglalva. Keresztezem magam előtt a kezem, mellemet megemelve e mozdulattal.

 - Ez aztán izgató – forgatom meg a szemem egy kaján mosollyal arcomon.

 - Szeretkezünk? – kompenzál Zayn, miközben arcán letörölhetetlen szórakozottság jelenik meg.

A kiszolgáló erőltetett mosollyal nézi végig a folyamatot, és mutatóujjával türelmetlenül kopog a pulton, majd kinyög egy „Segíthetek?”-et. Azután feltűnik, hogy az egész sor ránk vár, illetve arra, hogy rendeljünk. A fejembe fut a vér, amikor leesik, hogy mindenki végighallgatta a párbeszédünket, ezért lesütött szemmel, Zayn után gyorsan elhadarom, hogy mit kérek, majd észrevétlenül leülök az asztalhoz Zaynnel szemben. Ma is szívdöglesztően néz ki, sötét, zilált haja tökéletesen felzselézve borítja el fejét, arcán a megszokott féloldalas mosoly ül, íriszeiben játékos csillogást vélek felfedezni, őt látszólag nem zavarja, hogy az egész kávézó velünk foglalkozik. Csak akkor tűnik fel, hogy szembetűnően bámulom őt, amikor felnéz a kávéjából, ekkor szégyenlősen félre kapom a tekintetem, de ő kívülről nézve jót mulat az esetlenségemen.

Annyira elbizonytalanodom, amikor a közelemben van, pedig alapjában véve egy magabiztos nő vagyok. Hosszasan elgondolkodom azon, hogy valójában mi ketten mik vagyunk egymásnak? Barát? Szerető? Egyik sem, vagy mindkettő? Zayn szexi hangja rángat vissza a valóságba.

 - Min töröd a fejed Roxanne? – kérdezi kíváncsian az előttem ülő fiú. Tetszik, amit kérdez. Képes úgy kiejteni a nevem, hogy attól különlegesnek érzem magam. Egyetlennek. Nem válaszolok kapásból, mert ezeregy dolog kavarog a fejemben. Mit is akarok én tőle? Végül rájövök, hogy ezt csakis úgy tudhatom meg, ha kiderítem, hogy ő mit szeretne tőlem.

 - Zayn, most mi van köztünk?